Számomra fontosak, a család előtt titkosak voltak ezek a levelek. 20 évvel ezelőtt kaptam, amikor Németországba mentem – nyelvtanulás és útkeresés céljából… – aupair-ként dolgozni.

Bevállalós dolog volt, hiszen még egy osztálykiránduláson is képes voltam pityogni, hogy honvágyam van.

Esélyt akartam adni magamnak, hogy megmérettessek, hogy próbára tegyem a tudásomat és hogy bizonyítsak a szüleimnek!

Sajnos pont a visszájára sült el a dolog. A nyelvvel nem volt gond, abba hamar belerázódtam, ám a “magány” és a szeretteim hiánya mardosni kezdett belülről. Csendben. Alattomosan.

Először titkos falásban jelentkezett. Majd jöttek a sírós, elvonulós időszakok és a végén …

20 évesen az ember talán nem látja még tisztán a dolgokat. Én legalábbis nagyon erősen azon voltam, hogy kiderítsem ki vagyok én. A családom sokra tartott és hitt abban, hogy megleszek, megtalálom a helyem. A bátyámat mindig csodáltam, mert középiskola óta az asztalos hivatásnak él és kiváló szakember. Határozott. Célratörő. Mellette próbáltam dolgos-szorgos kisdiáknak tűnni, de csak időhúzás és önámítás volt.

Idegenforgalmi technikum, Művelődésszervező diploma, német nyelvvizsga és egyéb papírkák tömték ki a dossziémat, de tudjuk, hogy nem ebből élünk meg. Majd a sok-sok elvállalt “ideiglenes” munka után, kerültem jókor jó helyre és beszippantott a reklámdekorációk világa. Innen a következő nagy fejezetet már a gyerekek írták az életemben. Amikor ők megszülettek, talán akkor múltak el a rémálmok. Arról álmodtam sokszor, hogy ott vagyok, és nem tudok hazajönni, vagy tudom, hogy nem szabad még haza jönnöm. Küzdök a kurdarc feldolgozásával, amit a feladás miatt éreztem. Azzal, hogy csalódtak bennem a szüleim és, hogy talán jobban is odatehettem volna magam. Nem tudom, hogy máshogy csinálnám-e. Nem tudom, hogy mit teszek, ha az én gyermekeim közül kerül majd valamelyik hasonló szituációba. Mikor Apáékkal jöttünk hazafelé, minden más volt. Minden gyönyörű volt. Erősnek és magabiztosnak éreztem magam, hogy itthon engem senki nem állíthat majd meg… nem tudom, hol veszett el újra a tűz…

Most viszont itt vagyok és a scrapbook sokszor segít nekem az emlékek felidézésében, az élmények megörökítésében vagy a múlt kevésbé boldog történéseinek feldolgozásában.

Először egy albumba szerettem volna kötni a leveleket. De erre majd később kerítek sort, úgyhogy elkészítettem a borítóját először. Mivel el voltak rejtve a levelek és nem is a család elől, hanem magam elől, hogy ne is gondoljak azokra a hónapokra, most azt gondoltam, hogy szembenézek a mumussal. Megfordítom a dolgot és előtérbe helyezem, hogy tanuljak belőle. Hogy merjek szembe nézni a félelmeimmel. Hogy szem előtt legyen, mennyire sokan gondoltak rám és támogattak! Ekkor jött a postaláda ötlet.

Szeretek újrahasznosítani, elrakosgatok minden formás dobozt, kemény kartont, izgalmas diszítőket. A mosóporos doboz kitűnő alap.

Fekete gessoval kentem körbe mindenhol, miután kicsit visszatépkedtem egy-két helyen és kivágtam a kis bedobó fedél nyílást és a kis ajtó nyílást is.

Fantasztikus hatásokat lehet elérni a 13arts rozsda porral és a vivid vintage festékekkel. Kezdődhetett a játék. Mert az alkotás engem valóban ki is kapcsol. Elrepít. Megmozgatja fantáziámat. Imádok scrappelni…

A fémes hatás eléréséhez a color glow festékeket használtam.

A leveleket most csak összekötöttem és egy fedlapot készítettem hozzá.

“Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted. Szabad vagy.”

Jim Morrison

Felhasznált termékek:

This image has an empty alt attribute; its file name is 3176-10-300x300.jpg


Érdekel a mixed media?
Gyere és csatlakozz hozzánk!

Facebook csoportunk: kattints ide!

This image has an empty alt attribute; its file name is mixed_media_scrapkor_szogletes.jpg

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ